A gondolkodó ember végül mindig magában keres hibát.

A bölcs ember pedig talál is.

Dühöt őrizni túl önző dolog, én nem ajánlom senkinek. Hol másnak bocsátasz meg, ott magadnak bocsátasz meg. Érzem, milyen jó érzés ez, de mégis néha arra gondolok, talán csak ostobaság így gondolnom: talán nemcsak jogosnak tűnik, de elvárható is másokat hibáztatni.

Minden napomból, minden álmomból, minden egykori reményemből részeket szakít ki az elmúlás. Ha van nagyobb hiány a halálnál, lehet, hogy már ismerem: az életben lévő halott, az eszmény koszos porhüvelye, a lelkében megrokkant lény maradványa. A gyász azért kínoz, mert tehetetlen vagy benne.

Élőket, eszméket, álmokat gyászolni nagyon kemény munka. A tehetetlenség a tevő ember halála. Csak segíteni akarok, és olyan nagy a hiány, ha más lelkiismeretének titkos önzése ebben megakadályoz.

Ha boldog embereket látok, már arra gondolok, vajon azért gondtalanok-e, mert föl se mérhetik, ha pusztulás és valódi megsemmisülés övezi lábuk nyomát. Aki a hited veszi el, magadat veszejti el.

Az igazságod lehet igazság, de nem biztos, hogy valóság.

Erre az tanított meg, hogy milyen nevetséges mesék, képzelgések és fikciók képesek gyökeret ereszteni anélkül, hogy párbeszédet kezdenénk azzal, akiről szólunk. Könnyen hibázik az ember, de az elkövetett bűnök között akkor is első rendű az intellektuális becsület: hogy csak arról szólunk, amiről már kérdeztünk eleget.

Szeretni sokkal nehezebb, mint gyűlölni, mert a szeretetben van alázat: ott lehet, hogy nem magunkat soroljuk előre, ez pedig mindig nehéz. Vannak magunk előtt is rejtett titkaink, melyeket kevesen tudnak fölfedni. Erre csak a szereteten alapuló csapatmunka képes valakivel, aki testében ég a tűz, de a szemében égő lángok nem vakítanak el. Nevezik ezt a földön sokfélén, a lényege a kiteljesedés.

Hiba, amikor túl komolyan vesszük magunkat vagy a minket érintő történéseket. Nem tudom, blaszfémia-e kijelenteni, de olyan önzővé pofozott a sors, hogy megkérdeztem magamtól, vajon tartózhat-e nekem az Úr? Úgy értem, pihennék már, mert véresek a szárnyaim, ilyenkor pedig mindig megjelenik valami ok, amely miatt még erősebben kell verni velük. Talán ez a jóvátétel?

Franz Werfel azt mondta, hogy az, ami vagy, már büntetés és jutalom is azért, ami vagy. Nem vitatkoznék, de kiegészíteném őt. Néha úgy látom, az ember nem látja, hogy ki is ő valójában. Másnak hiszi magát, sőt védelmi mechanizmusként alternatív valóságot is képes fölépíteni: nem hazudja a valótlanságot, hanem hittel hiszi. Fogalma sincs arról, amit a tudata be nem láthat.

A végső önzésben a férfi az úr, mert nemcsak istenéről hiszi el, hogy rossz adós, de másnak nem csupán a jelenét, de múltját is akarja. Minden gondolatod, hited, vágyad és tetted az én alkalrészeimből kell, hogy álljon; nem akármit, de mindent akarok! Mindent akarok semmiért egészen.

Amikor évekkel ezelőtt látszólag tagadtam az igazság létét, csak azt írtam le, hogy nem egy igazság van, hanem igazságok vannak. Ezzel azóta még többször találkozom: egy együgyű ember is különlegesnek hiheti magát, számára pedig az lesz az igazság. Mikor ismerőseink egy más emberi szubjektumról beszélnek, az nekünk csak objektum marad: elmondják, amit ők hisznek róla vagy el akarnak mondani. Számunkra az igazság más igazság lesz, mint az érintetté vagy azoké, akik az érintettől ismerik meg barátunk személyiségének és tetteinek durva tusrajzát.

Nem kell kijelentenünk, hogy fenntartásokkal kezeljük, mikor valaki egy őt is érintő eseményről beszámol, mást valamiképp lefestve, mert nem igaz. Bennünk akkor is ez az egy igazság, ez a sokszor védekezési mechanizmusból születő alternatív valóság fog élni. Van, hogy úgy hazudunk a másikról, hogy még mi is azt hisszük: igazat mondunk. A mi igazságunk – önzésből, félelemből vagy tudatlanságból – azt mondatja velünk, nekünk az igaz. Ha pedig mi hallunk valakiről torz történeteket, nem kell, hogy jól döntsünk a hiteléről: nem vagyunk bírák, így mindegy, mit gondolunk olyanokról, akiket nem ismerünk. Igazából pedig úgysem számít semmi sem. Az sem, te mit gondolsz másokról, mert az csak remény és hit, amely a te igazságod, de talán nem másé. És az sem számít, hogy más mit gondol.

A méreggé enyhült vágy bódítja el az elméjét a figyelmetlen esendőnek.

Igazán az önző és elesett, aki a dühének él. Elkényelmesedett a tudata a tudatban, hogy neki rosszat sodort a sorskerék. Aki a múltért dühös, időt pazarol arra, ami nincs.

Szabó Lőrinc szerelmes verseit felszínesen olvasók félreértik a szenvedőt. Bennem is van belőle, mint minden férfiban: mi hozzuk létre a nőt, de szeretnénk teljesen magunkénak tudni. Általa-benne megsokorozni magukat. Megalkotni és átadni magunk neki: ezt akarja a férfilélek? Őszinte szerelem ez is, valódi érzelmek? Vagy csak beteg volt Szabó és Ady? Tagadjuk le a kimondott mélyvalóságot, hogy a férfi teljesen és mindent akar?

A valódi érzelmek arca nem mindig vonzó, olykor nem olyan finom, mint a regények lapjainak álommeséje. De mindig nagyon igazi. A legfontosabb, hogy legyenek igazi, építő érzelmeink!

Mennyire önző örömmel sütkérezni más szeretetében? Ha olyanok vagyunk, aki adni akar, néha elfelejtjük, hogy vehetünk is, ha kínálnak valamit. Gond, hogy az emberek puszta érzéseket érzelmeknek neveznek. Ez a talmi lelkesedés több kárt okoz, mint a túlzott óvatosság. Hamis várakat építünk gyönge hitekre. Hihetetlen, hogy ez sokaknak megfelel, és nem is látják még utólag sem, ha tévednek (de azt elhiszik, hogy tévedtek, ha igazuk volt).

A korábban már kifejtett különbségek és a szuperego szerelemre való igénye kapcsán már kifejtettem, miért lép föl a szerelmi illúzió olyan könnyedén, illetve miért kódolja a kudacot az, ha valaki a boldogságot tudatalatt pusztán az erotizált szerelemben, az intim érzelmi viszonyban látja meg.

Szükségünk van arra, hogy valaki szeressen minket és őszintén, bizalommal szerethessünk valakit. Ha valaki ezt veszi el, emberi örömforrásunk alapjai ellen tör. A XX. század a kollektív tudatot az individuált tudattá alakította, így jelentősen megváltozott a női psziché és szerepvállalás. Azonban még az emancipáltak számára is hasonló értékek lennének fontosak, mint a konzervatív nőknek vagy akár a mai kor férfiainak; bármilyen módon is, az ember társas igényei állandóak.

Nekem állandó problémát jelentett és jelent, hogy a hallgatólagos megállapítással kötött életközösség (az együtt járás, mely jelenleg megelőzi a szociopszichológiai változásokhoz nem alkalmazkodó házasság intézményét, sőt gyakran attól teljesen függetlenül kezelik) nem a két egyén érzelmi és szociális fejlődését okozza, hanem valamiféle torz dominanciaharcot jelent. A nő a férfi fölé akar kerülni, míg a férfi szó szerint és hibásan felfogott férfiasságból olykor teljesen meg akarja szüntetni a nő személyes indíttatásait, egyéniségének aspektusait, önmegvalósításának lehetőségét.

Mivel igyekszünk hozzánk hasonló, bennünket világnézetünkben, önbizalmunban támogató és erősítő, de emellett fejlődést biztosító társat találni, a világról és szellemről gondolkodó ember ritkán tud kiteljesedni egy együgyűbb társ mellett. Az egzisztencialisták szerint az ember megállapítja saját értékét a szerelem piacán, és várható pozitív hozamú kapcsolatba akarja becserélni. E hozzáállás nem pontos, de némileg szemlélteti, milyen könnyen hangzik jól és tűnik helyesnek egy egyébként felszínes és elrettentő megállapítás, mert most úgy állunk, hogy van igazságmagja.

Számomra mindig komoly gondot jelent, hogy az intelligens, nyitott nő ne érezze azt mellettem, hogy állandóan bizonyítania kell. Még akkor is, ha nem mutatok különösebb elvárásokat, jellemzően gondot jelent, ha a leány nem érzi biztosan, hogy erősebb a kapcsolatban. Akik eleve alárendelt szerepre vágynak, azok pedig ritkán nyújtanak szellemi kielégülést. A kapitalista szemlélet a biológiában arra hivatja az evolucionistákat, hogy harcnak tekintsék egy oroszlán és egy zebra küzdelmét, pedig az csak annak harc, aki előre eldöntötte, hogy annak hiszi. Ez a szemlélet megjelent a mindennapi társadalmi kapcsolatokban is, és spontán módon érdekközpontúvá változtatott barátságokat, szerelmeket. Ehhez asszisztált az ember szellemi voltának tagadásával a génkutatás ridegen tudományos értelmezése.

Megismertük a szerelmet okozó hormon működését, ismerjük agyunk jutalomközpontjának működését, és már azt is tudjuk, tudatelőttink milyen indikátorok alapján dönt a társak mellett. Érzelmeink némelyike azonban olyan szélsőséges, hogy veszélyezteti lelki integritásunk: bár cselekvésrepertoárnak tekintjük a mindennapi, kis idődimenzióval rendelkező érzéseket (fájdalom, nemi vágy, éhség stb.), ezeken túl vannak olyan bonyolult és összetett érzéseink, melyek nem konkrét cselekvési utasításokat vagy célszerűnek tűnő érzéseket, hanem óriási energiákat jelentenek.

Arról van szó, hogy a szerelem az emberi történelem egésze során sem kopott el, annyi értéket teremtett, amennyi kínt okozott. Mindig igaznak és megmagyarázhatatlannak tűnik, de mindig az aktuális. Nekem minden meggondolatlan ígéret csak bohóckodásnak tűnik. Bár az érzelmi rokkantakon kívül gyakorlatilag mindenki érezte (bár kérdéses, hogy az intellektus mennyire befolyásolja ezen érzelem gyakoriságát és intenzitását), mégis magánügy: megosztható, de igazából csak egyetlen emberrel, és a viszonzatlan szerelem igazából annak tárgyára sem tartozik.

Amikor kiirtja az ember a szívéből a sértettséget, dühöt és a többi olyan érzelmet, mely túlságosan emocionálissá tenné a döntéseit, azért oda kell figyelnie, hogy ne csak a ráció maradjon: kvázi-racionálisan kell tekintenie magára és másokra, folyamatosan diagnosztizálva magát, céljait. Ha nem ismered meg lehetőségeid, határaid és belső késztetéseid, éveken keresztül hibákat halmozol majd hibákra. Végül is erről szól ez az egész, és arról, hogyan fogadjuk el, ha valaki érdemelne, de nem akar értékesebben cselekvő lenni.

100 bejegyzés, nem több. Ennyi várható itt. Ezek sem másoknak szólnak, csak magamnak.

A nőkkel szembeni agresszió és általános lekezelés azokra jellemzőek, akik nem biztosak a férfiasságukban. A hitvak feministák azonban tagadni próbálják olyan különbségek létét, melyek valójában nem minőségi, hanem pszichés eltérést jelentenek férfi és nő között. Ezeket ismerni és kimondani nem férfiatlanság, hanem emberi tudás a nemektől függetlenül.

A nők túlzott lekezelése nagyon sokszor abból fakad, amit ezek a nők nem is sejtenek: a fiú ifjan még olyan tulajdonságokat képzelt a nőknek, melyekkel egyszerűen nem rendelkeznek. Sok férfi nem azért szidja a nőt, mert utálja, hanem azért, mert csalódott benne és így magában, bizalmatlanná vált, ez pedig akkora veszteség, mely torz védelmi mechanizmust szül.

Nőknél is megfigyelhető hasonló reakció, mikor egy-egy ostoba döntés és illuzorikus szerelem nyomán fájdalmakat gyűjtenek, de ők ezeket egészen másképp dolgozzák föl. Vitáznak velem, de én akkor is azt hiszem, végül a nő dönt, csak ennek sokszor nincs tudatában. Az eszményi szerelem (mely okait a szeretetanalízis olyan pontosan meg tudja fogalmazni) nem őszinte, bár annak tűnik, és férfinál, nőnél másképp jelenik meg: a férfi az első nemi aktussal általában elveszíti a hamis érzést, a nőnél pedig épp ekkortól válik erőssé. Ezért képesek nők hibásan élni hónapokat, sőt éveket. Ezért volna jó, ha a férfiak tökéletes férfiak lennének, akik ismerik a nőket, de ma legtöbbször csak fiúk, akik magukat sem tudták megismerni.

A lelkileg fejlett ember rádöbben, hogy nem jelenti számára az előre remélt boldogságot a promiszkuitás. És itt nem is a szellemi fejlettségről, hanem a belső elégedettség óramutatójáról szólok: akiben van valódi lelkiség és emberi perspektíva, valóban túllép – és hozzá könnyedén lép túl! – a felszínes elégedettségeken, hogy valódiakat találjon. Aki azonban nem tapasztalt olyat, mely a beteljesedésre emlékeztetné (valódi baráti ölelést, igazán fontos eredményt, sikeres munkát, őszinte szerelmet), nem látja a különbséget hamiskás és mély szenzualitás között. Nem érti meg az önátadás szó jelentését. Ettől nem rosszabb ember; elég elfogadni, hogy ilyen, s nem törődni vele.

A párkapcsolat annak mértékétől és szóban kifejezett státuszától, minősítésétől függetlenül olyan eskü, melyben más törvényeit tisztelni kötelezzük magunk, hogy mindkettőnk egyénisége kivirágozhassék – de más szolgái ne legyünk. A freudisták elképzelése arról, hogy a szerelem harc, nem több a kapitalizmus leképezésénél az érzelmi világra. Ha valami nem töredék és eléggé titkos ahhoz, hogy emberi létünk értelmét adja, ami még enged kicsi romantikát és mágikusságot, az éppen az a tény, hogy vannak olyan kapcsolatok (legyenek azok baráti, szerelmi vagy egyéb jellegűek), melyek a felszínes evolucionizmuson túl az önfeláldozás, egymás közös kiteljesítése mentén mozognak, megtagadva az egzisztencialista elképzelést, mely szerint a szerelem csupán a gyűlölet komplementere. A gyűlölet inverze a közöny, bipoláris érzelmeinket pedig ne a neurotikusok általánosításai nyomán akarjuk egyértelműsíteni.

Nem elég pusztán bűntelennek lenni, kerülni is kell a gyöngeséget: a bűnöket elkerülni csak a bátor és erős ember lesz képes, a gyengeséggel megáldott pedig elbukik. Nem lehetünk gyávák megtenni dolgokat vagy nem megtenni dolgokat. Ahhoz, hogy bölcsen éljünk, néha erővel kell akarni élni, erőt pedig a hitünk és a magunkba, értékeinkbe vetett bizalmunk adhat, melyek mellénk vezethetnek harcostársakat is.

Az élet azonban nem csak harc. Oda küldik az embert és reméli, hogy véget fog érni, és elér vele valamit. Én évek múltán is szégyellem magam, ha olyat bántottam meg, aki fölemelése lett volna normámul szabatva. Tán már ő nem is emlékszik rám, én mégis bűnösnek érzem magam, ha cserben hagytam. Van, aki nem ismeri el a hibáit, így meg sem bánhatja őket. De emlékezz, mit mondtam előbb a gyöngeségekről!

Szomorú jellemzője egy társadalomnak, ha már nem kellemetlen, ha valaki nem gondolkodik önmagáról, az életről, az érzelmekről, azaz a lét spektrumáról. A hit, hogy már semmi sem valóság, azt eredményezi, hogy nem merünk hinni semmiben sem. Mivel pedig már az sem érték, ha van hitünk és megvédjük az álláspontunk, a viták kerülése természetessé vált.

Az intellektus becsületét veszítjük el, ha nem gondolkodunk vagy nem képviseljük, amit igazságnak hiszünk. Nem téríteni kell, mert alázattal tartozunk a tudás előtt: az közös és mindenkinek joga kell, hogy legyen hozzá. Mindig akad olyan, akitől van mit tanulnunk, kivált az emberi létről, mert a tudományok mellett mi mindenek előtt bonyolult emocionális lények vagyunk, akik egészen nem is értik magukat, de a világot akarják.

Nem lehetek abszolút igazságok birtokosa, mégis úgy hiszem, van valamiféle esély a rendre. Van mód a jól élésre, a helyes útra. Akármikor is kell döntenünk, fontos, hogy ezen út ideája nyomán hozzuk meg a döntést.

Jól tesszük, ha nem feledjük el, hogy enyéniségre szabott az is, ki milyen mélységében képes érezni, érzékelni. Egy erősebb érzelmiségű ember mélyebb fájdalomra és magasabb boldogságra is képes, mint az érzelmi infantilizmus embere (és e tulajdonságot ne keverjük össze a gyerekes viselkedéssel).

Az érzelmi rokkant emberek között vannak, akik eleve nem képesek szeretni, mások pedig igen, de másképpen, mint a mélyérzésűek. Van, akinek a majomszeretet tiszta érzelemnek tűnik, mások pedig nárcizmusuk miatt nem képesek a szerelmi önátadásra, így egy kapcsolatban is saját önmegvalósításukat keresik, általában a másik kárára. Az ilyen kapcsolat után valaki sokkal távozik, míg a másik életében csak a kifosztottság marad. Ilyen a jószándékú, sőt néha vétlen rablás.

Fontos, hogy abszolút társadalmi helyzetünknek megfelelő partnereket találjunk életünkben. Ma nagyon felborult a rend: az együgyű parancsol, a tudós pedig sokszor csak cseléd. Ha olyan körbe kerülünk, ahol számunkra nem megfelelő emberek vannak, ne azzal foglalkozzunk, hogy ítélkezünk, megpróbáljuk őket hibáztatni, magunkat sajnálni vagy épp dicsérni: ehelyett legyünk nyitottak azokra, akik nemcsak meghallják, de megértik, amit gondolunk.

Bármilyen jó is lenne, még a saját szüleink vagy legőszintébb barátaink sem biztos, hogy szellemi kielégülést tudnak nyújtani. Ha érzékenységed, tehetséged, vágyad messze kiemel a körülötted élők közül, akkor nem hagyod cserben azzal őket, ha saját boldogságodat is megteremtve keresed azokat, akikkel egyezve egészítitek ki egymást.

Hangoskodó csoport rendetlenkedik a boltban: egy egész család, díszes kompánia. Olyan harsányak és neveletlenek, hogy egyesek értetlenkedve, mások undorodva tekintenek rájuk. Kísérőm (aki szemszögéből én vagyok a kísérő) megkérdezi, nem érzik-e ezek, hogy helytelenül viselkednek s vajon képesek-e így boldognak lenni?

Elmosolyodom. S te, kérdezem hamis szemmel, képes vagy boldognak lenni? Miért kéred számon a kutyán, hogy nem tud zongorázni? Elvárod-e a fűszáltól, hogy házakat tapasszon össze? Bizonyára nem, és ilyen módon nem várhatod el mindenkitől, hogy a tisztaság felé haladjon. Egyeseknek jó a testi mocsokban élni, miért olyan lehetetlen, hogy másoknak pedig megfelel a neked idegen lelki szennylét?

Van, aki számára eladó a becsülete, van, aki képtelen az alázatra, mert olyan önző és ostoba s van olyan is, aki azt mondja, becsüllek, de mégsem tudja, mit jelent ez a szó. Számon kéred mástól, hogy az ő fejlettségi  szintje szerint ért meg dolgokat? Miért nem magadtól kéred számon, hogy van, amit meg te nem értesz meg?

Aki árt neked, ellenedre, védetteidre vagy azok érdekei ellen tör, azt ki kell kerülni vagy félre kell állítani. Ez a család kikerülhető. A szellemi probléma, amely miatt családok ilyenné válnak, már nem, azt nem lehet kikerülni, föl kell oldani.

De a mindennapi életed során sem teheted azt, hogy mindenkitől elvárod, olyan értékeket lásson elsődlegesnek, mint te, olyan mélyen érezzen bizonyosságokat, mint jómagad: ne magadat akard viszontlátni másokban, mert te éppenséggel hibákkal vagy teljes, ha magadat akarod viszontlátni.

Elveid vállald föl és hirdesd, amennyire kell, de csak akkor, ha úgy is működőképesek maradnának, ha mindenki azokat vallaná. De lesznek, akik semmit sem értenek majd. Néha fáj, de el kell ereszteni a kezüket. Nekik is jobb így, mert nem kell szembesülniük a bizonytalansággal, hogy nem látnak valamit. Aki nem kér bocsánatot, az olyan, mint aki nem kér segítséget: magára kell hagyni, ha nem tud változni. Reménykedni szabad, hogy sosem szembesül önmagával, de nem engedheted, hogy méltatlanul lefoglalja az elmédet.

Az önmegismerés egyik módja magunk analizálása. Bár a többség ódzkodik, sőt fél ettől, mégis nagyon fontos alapvető pszichés tényekkel tisztában lennünk még akkor is, ha nem értünk a mélypszichológiához. Sok kellemetlenséget megelőzhetnének az emberek, ha egy kapcsolat vagy házasság kezdetén tisztában lennének saját tudatallati okozataikkal és partnerük jellemzőivel is.

Azok szoktak értetlenkedni egy gyönyörű, okos leány és egy középszerű, jelentéktelen, akár csúnya férfi kapcsolatán, egy erkölcsös, értelmes nő hirtelen pálfordulásán, akik nem képesek föltárni ezek eredendő okait. Ezt sokszor az érintettek sem tudják: a hűtlen nő gyakran nem is tudja, hogy tette az apához való viszonyában vagy éppen alsóbbrendűségi érzésében keresendő. Mikor egy nő úgy érzi, nem képes a neki szánt társadalmi szerepben élni, gyakran választ pocsék fitnessindikátorokkal és presztízsjellemzőkkel rendelkező férfiakat, akiknél könnyen domináló lehet, és biztonságosan kötődhet. Ez is éppen olyan igazi szeretet, mint másé. Csak az olyan patologikusan szerelmet és nemiséget eszményítő neurotikusok vonhatják ezt kétségbe, mint jómagam. De hibáznak ezzel.

Hasonlóan komoly meglepetéseket okozhat a férfivá érés vagy nővé cseperedés kérdése: a kamaszkor előtt is föllép az igény a szeretetre, de aztán lassan megjelenik a nemi vágy is. Érdekes, hogy a fiúk éppen a szerelmük tárgyát szokták ilyenkor plátóian tekinteni, miközben a nemiségüket máshol, másféle gondolati játékokkal vezetik le. A leányok számára pedig sokszor maga a szenzualitás is idegen még.

Ilyenkor jellemzőek az olyan idealizációk, melyekben egymást a tisztaság eszményítéseként kezelik. Gondot jelenthet azonban, hogy az ilyen kapcsolatok nincsenek felkészülve arra, hogy a testi és intellektuális felnőtté fejlődés során egy érzelmi fejlődésnek is történnie kell. Egyszerűen előfordulhat, hogy emocionális infantilizmus lép föl, egy olyan fejletlen érzelmiség, mely a későbbiekben katasztrófák sorát fogja okozni. Ez önismerettel némileg javítható állapotot jelent, mert az önkritikus személy fölismeri, hogy nem mást kell minősítenie, nem kell ítélkeznie, hanem saját lelki és szellemi fejlődéséért kell tennie.

Minden szerelmünk, barátságunk, szublimált érzelmünk őszintének és tökéletesnek tűnik. Nincs arról szó, hogy erőszakos módon a rációval le kellene törnünk ezeket, mindössze meg kell értenünk, most miért erre van szükségünk vagy tetteinket miért ilyen módon követjük el. Aki eszményíti a szerelmét, azért nem meri megmagyarázni, mert azt hiszi, ha közelebb hozza és megérthetővé teszi, azzal ellopja a varázsát. Pedig a legtöbbünk megkérdezte már magától: miért szeretek olyat, akit korábban megvetettem volna vagy miért szerettem valakit, akit ma megvetek.

Az ezekre adott válaszoktól nemhogy elsikkadnának érzelmeink, hanem végre valóságosak, értékesebbek lesznek. Mindössze annyi értelem kell hozzá, hogy ne csapjuk be magunkat.

Nem is tudtam, mennyire taszít az önzés: amikor önzetlenül félreállsz és segítséget ajánlasz fel, a másik pedig önző módon megsérteni próbál, érvek és okok nélkül hadakozik ellened, mert belül tisztán érzi, milyen erkölcsi szinten állsz te és ő... ez tényleg megterhelő tud lenni.

Rossz látni, milyen mocsok tud fölgyűlni egy emberben, és mennyire kényelmesen tud benne dagonyázni, hiába volt jobbra érdemes. Ezt tehetetlenül végignézni komoly emberi feladat.

Az ember életébe azért vannak kódolva a kamaszos csalódások és fájdalmak, mert nincs senki, aki megtanítaná őt a férfi és női psziché különbségeire. A nő introvertált, az affektusainak él, azaz intuitív, szeret szeretni, az érzelmei vezetik. A férfi közben többnyire racionális.

A leányt úgy nevelik, hogy azt mondják, egyszer majd feleség lesz. Eközben a fiút mérnöknek, orvosnak szánják, de nem esik szó arról, hogy majd megszeret egy lányt, akivel hűséget fogad. A kamaszszerelmet a felnőtt korban a pszichológusok neurotikusnak tartják: azt mondják, torzan szeret az a férfi, aki képes a szerelme alá rendelni minden mást, míg az szociokulturális okokból teljességgel természetes, ha egy nő tesz ugyanígy.

Simone de Beauvoir a fenti célzásokra azt mondta, hogy vélhetően egy ezekből eredő pszichológiai prediszpozíció az oka, hogy kevés nő hajtott végre nagy tetteket. Anélkül is, hogy e különbségeket részleteiben magyaráznánk, talán felelősen kijelenthető, hogy idealisztikus ismerethiányuk miatt (mivel nem ismerik sem magukat, sem másokat, sem fajukat, sem értékeiket) nem értik egymást férfiak és nők. Lám, nem lenne szükség arra, hogy bántsák egymást, csak alázatra és tanulásra volna szükség, önátadásra pedig nem csupán a szavak szintjén.

Annyira sajnálom, ha miattam bántanak másokat. Ha én nem akarok bántani, bennem nincsen harag, csak megbocsátás, akkor nem is várom el, hogy mások kardot rántsanak, és fegyverteleneket kaszaboljanak.

A gyenge szív tesz csak úgy, mintha erős lenne, mert az erős megmutatja, ha gyenge. Ironikus, hogy mindenütt védeni igyekszem, akit miattam pusztítanának el.

Van egy furcsa szokása az embereknek: nem érdeklődnek egymás iránt, mégis meggyőződnek róla, hogy ismerik egymást. Mivel az általunk felépített elméletek és rendszerek gyűrűjében könnyebb élni, mint a valóságban, mely sokszor eltér attól, amit hinnünk lenne könnyű, úgy beszélünk és gondolkodunk másokról, hogy nem kérdezzük meg őket.

Nem tudom, hogy a médiának mennyi köze lehet ehhez: ott is olyan emberek vannak, akikről teljes történeteket és személyiségrajzot képzelünk el, hiszen nem ismerhetjük őket. De az azért biztosan korcs dolog, hogy a mellettünk élő emberhez sem szólunk oda: figyelj, barátom, tőled akarom hallani, mi a mondanivalód. Megfelel nekik ehelyett, hogy elképzelik, mit akarhat mondani egy egészen más lény. Mert amit mond, azt úgyse értenék, az nem lenne kényelmes.

Időről időre megdöbbenve és csalódottan vesszük észre, hogy vakok vagyunk. Ezen mindig meglepődünk, de sokszor vakon maradva múlt időben beszélünk: vak voltam, mondjuk. Nem tudom, lehet-e valaha tiszta világa az embernek. Más szemek tüze úgyis megvakít. A tiszta látás olyan tökéletességre várás, mint a boldogság: pillanat csupán, és kétes, hogy tartósan megőrizhető-e.

Törékeny dolgok ezek, de azért, mert az ember is törékeny. Mindent sirat, aminek vége, még a rossz dolgokat is. A tisztes halált is elsiratjuk, de a rossz életet sokszor nem sajnáljuk.

Mindig van egy ajtó. Lehet, hogy nem az, amelyik éppen tetszene nekünk, de néha zárt ajtókba is botlunk, ez így van rendjén. Ha nem így lenne, nem lennénk önmagunk, nem válnánk emberré a súlyok nyomán. Egyszerűen csak nem kell félni belépni az ajtón, függetlenül attól, mit ordítanak azok, akik kint rekedtek.

Amikor elbódít a bor vagy megszállja a tudatod a pálinka, belenézel egy tölcsérbe, mely olyan torz és vonzó, mint kevés más dolog. Onnan a torz és érthetetlen világ is egyszerű és keserű, de mégis szép. Van, aki ezt élvezi és használja, van, akit ez kihasznál.

Félelmetes, hogy mit találsz olyankor, ha a méreg lemarja rólad a mindennapi álarcosbál kellékeit. Nem más leszel, csak pőre önmagad: nem boldog leszel, csak megfogalmazod, ízleled és elfogadod a keserűségeket. Örömöket is meg lehet élni, de a hamis örömöt én nem tartom nagyra, ezért nem hívom segítségül e szereket, ha örülni vágyom.

Az angyal szárnyai részegen a régiek. Egyébként mosolygok, ha valakit érdekel. Jobban akarják tudni, hogy ki vagyok és mi történik az életemmel, mint én. Kár, ha egyesek nem akarják elhinni, hogy semmi nem számít: a jó dolgokhoz nem kell jó dolognak történnie. Megint nehéz megértetnem magam.

Mindegy, csak annyi mára, hogy nincs katarzis. Azért nincs, mert ellopták.