Ahogy ígértem, ennek itt vége.

Minden más odaát:

http://enmagam.freeblog.hu

Céltalanul bolyong egy geoid alakú tömeg a kozmoszban. Rajta miniatűr lények tanyáznak, akiket a nehézségi erő szorít a testhez. Ezen lények közül egyfélének van öntudata, énképe, képes megteremteni nem létező dolgokat, képes félni a létezhetetlentől is. Ezek a lények életnek nevezik a velük és ismerőseikkel sokszor véletlenszerűen bekövetkező események sorozatát.

Mivel az agyuk viszonylag kötött struktúrájú, a világ értelmezését az idő segítségével oldják meg. A megtörtént események azonnal múlttá változnak. Ebben az érdekes, hogy az emberek úgy dédelgetik a múltjukat, mintha valami misztikum lenne; úgy kezelik, mint a valóságot, úgy szeretik, mint a létező értékeket. Többségük nem is gondol rá, hogy minden emléke a neuronhálóján keresztül megjelenő kép, egy vegyi folyamat eredménye. A gondolatban megjelent kép helyességét csak a hit támasztja alá. Ezért mondtam, hogy csak azok a múltak léteznek, melyet legalább ketten őriznek és együtt ápolnak. Minden másról nem tudhatod, mennyire sérült kép, mennyit módosított rajta a biológia.

Az emocionális ember emlékét az érzelmek módosítják. Az ilyen ember csak valamiféle ködös ábrándképet lát, egy affektív gondolati gócból keletkező kvázi-realitást, alternatív emlékei vannak. Ez  azért érdekes, mert alapvetően minden emberben létezik emóció, csak annak mértéke tér el. Módosítható, sőt önmagától torzuló képzelgés néhányaknak a múlt, pedig az határozza meg a személyt magát, a jelenét, értékeit, létét.

Meg szokták kérdezni tőlem, hogy hiszek-e a véletlenekben, mert az erre a kérdésre adott választ sokan az emberre egyik legjellemzőbb véleménynek tartják. Én az okokban hiszek. Az, hogy mindezt most leírom, évekkel ezelőtti események láncolatának mai eredménye, ahogyan minden rezdülésünk addigi életutunkban fölszedett tapasztalatok (örömök, de inkább fájdalmak) következményei. Ha valaki lekési a vonatot, de így találkozik az állomáson a szerelmével, bizonyára hálát ad a véletlennek. Aki számára kényelmes elrendelésben hinni, az még azt is mondja: a vonatot lekésni szükségszerű volt. Én azt mondom, a találkozás oka a vonat lekésése. Ez több puszta szemantikánál: nehéz elfogadni az ábrándvilágban, de akkor, ha a vonatot elérte volna, nem esik szerelembe. De ez nem azt jelenti, hogy nem lenne szerelme; lenne, de minden bizonnyal egy másik ember. Jelenünk, így mindenünk, amink van tehát okok láncolata. Ha bármi másképp történt volna, már nem egészen ezt a valóságot élnénk, ezért pedig minden történés szükségszerű. Ilyen dedukció után már lényegtelen, hogy mit illetünk a véletlen szóval.

Valójában mindezen tények, képzelgések, felismerések, remények és hitek már csupán azért sem lehetnek újszerűek, mert korábban megszámlálhatatlan ember jutott már ugyanezekre a gondolatokra. Amikor egy költő még szinte szavaiban is ugyanazt írja, mint amit mi gondolunk, borzongás fut végig a hátunkon, mikor élete történetét kezdjük olvasni. Keserű a csalódás, hogy fölismerése nem vitte őt közelebb  a boldogsághoz, és élete végéig is kínozták ugyanazok a kérdések, melyek sokunkat szintén: van-e értelme? Az ilyen megválaszolhatatlan alapkérdések minuntalan foglalkoztatják a lélekben gazdagokat. Meg kell látni, hogy azért nincs rájuk válasz, mert e kérdések nem is értelmezhetőek: semminek sem célja, hogy értelme legyen. Ezt csak az ember akarja így, mert magán keresztül látja a világot.

Az ember a tökéletességet hajszolja az elégséges, sőt kielégítő helyett is: mindig úgy tartotta, a földön a gonosz vezet, a jó pedig csak a halál után érheti el jutalmát. Mai mérgében fővő korunk már tagadni kezdi, hogy a jó az élet után nyerne bármit is, de sosem kérdőjelezné meg, hogy itt a gonosz uralkodik. Ez a mindennapi, fájó diszharmónia és aszimmetria. Egy faj tudata hasad ketté, disszonáns és absztrakt lesz a lét, mikor értelmetlenné válik az optimum instanciája.

Sosem tudhatod, hogy igazad van-e: tudásod emberi természetedből adódan véges, így hitre kell támaszkodnod, hogy igaz az is, amit csak érzel. Valamilyen furcsa töltőanyag ez, ami kitölti az ismeretlenség barázdáit, mert az ember fél mindentől, amit nem ismer. Aki nem képes hinni, úgy nyomorék, mint az, aki nem tud látni vagy beszélni. Van, amiben csak hinni tudok, amiről nincsen tapasztalás. A szabad önrendelkezés többről szól annál, hogy eldöntheted, melyik gerendára kötöd föl magad.

A fontos felismerések rendszerint már meglévő ismereteink újszerű megközelítéséből születnek. Már korábban rácsodálkoztam arra, hogy az ember egészen csodálatos abban, hogy képes félni olyasmitől, ami nem is létezik. De ebből következik az is, hogy akár bele is szerethet abba, ami nincs és nem is lehet soha. A nemlétben lebegő szerelemtárgy pedig nem valamiféle extremizmus példája, hanem mindennapi megbicsaklás: akár személyre pazaroljuk magunk, akár eszmére vagy valamiféle istenségre, mindezek alapja a csak fejünkben létező idea. Annak akarjuk látni a másikat, ami nekünk felel meg, de ő csak valaki, aki annak akar látni minket, aki megfelel neki. Mikor az ember – sokszor már csak élete delére – eljut oda, hogy végre merje tisztelni a kompromisszumot, és annak lássa a másikat, ami valójában, fogalmat nyer arról, mi a gyönyörűség. Aki már nem hisz az emberekben, szerelmes lesz majd ideológémáiba, és ugyanúgy nem fogja érteni, miért tiporják el újból és újra a jót és igazságosat. Végül tétlenségbe olvad és a mindennapok semmittevő, mitsem értékelő és kívánó polgára lesz, lefejezi a kikerülhetetlen kognitív disszonancia. Mivel az elit előbb-utóbb szükségszerűen prostituálódik, így csak a felsőbbrendűség szenvedhet igazán.

Van egy tahiti kifejezés, melyet alig ismer a fejlettnek nevezett kultúra: a mehameha az a hátborzongató érzés, melyet  akkor érez valaki, mikor olyat lát vagy tapasztal, melyről biztosan tudta, hogy nem lehet valóság, nem történhet meg. Az érzelmek mint szervezetünk megzavart állapotai cselekvésrepertoárként szolgálnak bizonyos élethelyzetekben: a tudomány szerint az idődimenzió szempontjából hasznosak. A tudomány viszont valamit még mindig nem értett meg: ha evolúciós célszerűség érzelmeket táplálnia az életre ítélt embernek, miért léteznek olyan szélsőséges érzések, melyek nemcsak az egyén lelki integritását, de fizikai jellemzőit is veszélyeztetik?

Túl sok  az értelmetlen áldozat, túl sok már a vér. Amikor fölgyűlik a rémisztő mennyiségű bú és csalódás, az ítéletünk beteljesedik. Már más emberek vagyunk,  másutt és másokkal élünk, de egykori vádunk talán csak ekkor ér a szívig, és ekkor büntet, mikor mi már régen nem vagyunk lator vádaskodók. Bosszúszomjas szavaink és tetteink elrejtett aknákként rombolják szét mások életét. Az ember statisztikailag a legkevésbé agresszív állat, mert ismeri a lélekterror kínzóeszközét.

Az elvek nem tetteink magyarázatául szolgálnak: nem a tettek után kell ideológiát gyártanunk, eszméink nem azért léteznek, hogy fölmentsenek hibáink alól. Az elv van először, és ehhez igazodjanak tetteink, ne fordítva! Nincs is annál szomorúbb, mikor valaki hites, érdemes embernek hiszi magát, elismétli általa nagyra tartott emberek szavát, de semmit sem ért belőlük. Miért tiszteli Arany szavát minden Kund Abigél?

Vársz valamit a  segítségért? Nem kapsz semmit, mert semmi sem jár érte. Nincs önzetlenség: mikor másoknak segítesz, tulajdonképpen magadnak próbálsz segíteni. A büszkeség remek csillogás, de ne építs rá, mert szétfolyik, mikor igazán szükséged volna rá, és markolni akarnád. Por csak, mert a szeretet kimúlik, ha nem mások felé irányul. Büszkeséged jégvár, a magányosság pedig hőhullám.

Csak vedd észre, hogy a problémáid mely részét okozod te magadnak. Azok miatt ne panaszkodj. Nem lenne hiteles. Isten azt mondta, „vagyok, aki vagyok”. Az ember azt mondja, „vagyok, amíg vagyok”.

Csak akkor juthatsz a csúcsra, ha elédbe áll a hegy. Átkozhatod, gyűlöheted, remeghetsz ellene, de nélküle nem lennél magad. Bármennyire szerettem is olyat, aki előtt elsimították az akadályokat barátok, apák, végül mindig kiderült: a legszebb virág a sötét verem mocskában terem meg, és attól olyan szép, hogy tiszta marad. Néha megvakulsz s azt hiszed, tűz lobog, de csak füst szálldogál. Utólag látod csak meg mardosó hibádat: a tűz nyomán melegség marad, de a füst csak bűzét hagyja rád.

A hétvége során visszaolvastam néhány nekem címzett szerelmes levelet. Nem válogattam: elolvastam a rideget és racionálisat, átéltem a vadat és vakhiteset és szívemhez öleltem az őszintét és meghittet. Csak írok és írok; minden tettem a múlt része, de az, hogy írok, mindig a jelenem marad. Annyi leányt sodort ez mellém, hogy mások eszementnek neveznének, amiért elébb mindüket megpróbálom elküldeni. Nem csupán megóvni magamtól, de maguktól is: aki ajánlatot tesz nekem, megtisztel és elvarázsol, de meg is ijeszt, mert azt gondolom, milyen könnyen ajánlkozott volna föl másnak, aki nemtelenül visszaélne ezzel.

„Voltam férfi, szerettem párat”, de mindig útravalót osztogattam: akinek az kellett, élményt kapott a rövid úton, aki úgy akarta, gondolatot és ezáltal kérdéseket talált nálam. Szeretnék dicső emlék lenni, sose fájó múlt.

Én nem írtam szerelmes leveleket. Csak verset, amelyet már sosem szavalnék el és nem is tudnám megírni újra. Egyetlen levelet mégis: a fióknak, nem, inkább a kukának, megcímezve, de mégis magamhoz, csakis magamhoz és a szerelemhez. A szerelem magánügy, a legtöbbször pedig még egy másik személy se kell hozzá. Csak szellem, hit a tökéletességben, remény a változásban. Kábítóbb szer a muzsikánál, a szofizmusnál, súlyosabb méreg a keserűségnél és a bosszúvágynál.

Szublimált szerelem mártíromkodása valamennyi szentség minden tette.

Állandóan kiégett ez a fránya izzó. Szerettem én, kényelmes volt és felszínesen tekintve még olcsónak is tűnt. De egyszerűen nem működött. Vettem tartós izzókat. Nagyok, kilógnak a lámpából és túl erős a fényük. Mégis hat évig égnek majd. Ez volt az ára, kompromisszumot kellett kötnöm. Meg fogom szeretni.

Nincsen tökéletes és hibátlan. A nőnek nehezebb ezt megtanulni: megérteni, hogy az ő feladata férfivá formálni a fiút. A bakfisból nő lesz, amikor férfiként ébred mellette a fiú. Nem a legjobbat kell keresni, mert az hamis kép lehet: az a fontos, akiből a legjobb hozható létre. Akkor is, ha a bőség zavara, a hamis értékek csillogása és az idő rohanása másfelé fújja a hajót. Az élet munkából áll, így minden fontos dolog és valódi érték izzadsággal jár; ha ingyen érkezik az öröm, akkor vigyázz vele, mert nagy az ára, mélyen megéget majd.

A trubadúrok úgy tartották, hogy egy szívsebet csak az gyógyíthat meg, aki okozta. Sokat írtam erről: a beismerésről, a bocsánatkérésről, a továbblépésről, arról, hogy nagy dolog megbocsátani, de nagy dolog a bocsánatot elfogadni is.

Isten is vagy, rendben. Talán nem is akarod. De mit kezdesz a híveiddel?

Mindent akarsz, de ez nem számít. Nem azon kell gondolkodni, hogy mit akarsz, hanem azon, miről mondanál le.

Végül csak egy értékes marad: aki megszünteti a tegnap fojtogató súlyát, aki megszabadít a jövő köde miatti félelemtől és feloldja a kínzó kérdést, hogy van-e igazság. Csak ő számít a jelenben: sem a múlt, sem a jövő, mert semmi más sem számít igazán. Ez a hit és a remény, hogy minden más lehet egyetlen egyszer. Hogy feloldódhatsz valakiben, és az a valaki méltó is rá.

Az igazságérzet képes leginkább kínozni valakit. Szerencsésnek tűnik, akinek nincs vagy elnyomja magában, és nem látja, mit tettek vele vagy mit tett ő.

Csak az lehet boldog, aki kérdez. Ha nem érdekelnek a válaszok, akkor van mitől félned.

17 óra alvás után elgondolkodik az ember: hónapok óta vagyok mérhetetlenül fáradt, közben pedig egyre tétlenebb, de már a semmi is fárasztó. Hová ömlik az emberek rendkívüli hasznos energiája, hogy végül semmi se legyen?

A felszínes ember magán talán észre sem veszi efféle tulajdonságát, de előbb-utóbb kínosan rádöbbenünk, hogy milyen emberek vannak körülöttünk. Ők értékelnek, szeretnek, én őket szeretem? Hiába a megkésett felismerés: az összetört becsület nem forrasztható újra össze. A múlt már örökké mocskos marad.

Szánalmas emberi reménykedés a hit az állandóságban: egy ideiglenes világ múló érzelmei, percemberei, jelentéktelen fontosságai mellett már-már dacosan, önbecsaptan akarunk hinni abban, hogy lehet valami halhatatlan. Istenem, ijesztő a felismerés, de tán még értékek is elmúlhatnak, mit akarunk mi ennél erősebbet is?

Ember vagyok: húsom van és vérem. Bármennyire is erősek, bölcsek, kivételesek lehetünk, mi akkor is csak emberek vagyunk, akik támaszkodnak: hitre, reményre, kiválasztottakra. Bármelyik is hagy cserben, a várunk omladozni kezd. Ha mindet kitépik alólunk, a baj mérhetetlenül hatalmas, és soha többé nem javítható. Olyan, mint egy óriási katasztrófa, amelyben elveszítjük egy végtagunk vagy megvakulunk. Ez már nem javul többé. De míg a fizikai baleset okozóját társadalmi elvárás megbüntetni, addig a lelkek gyilkosai gondtalanul pusztíthatnak mindenfelé, míg végül maguk is el nem enyésznek.

Sosem volt ennél nehezebb: az ezer kín sem akkora baj, mint a reményvesztettség, az általános közöny, a súlyossá váló melankólia. Amikor minden egyszerre pusztul, amiért élni voltál hivatott, mihez kezdenél utána? Mást és magad hibáztatnád, de ez csak időtöltés, nem javít. Ördögi bűn a túlzó önzés, de némi szükség van rá, ha tiszta: ami elmúlik az életedből, azt nem csupán te fogod hiányolni, annak te is hiányozni fogsz. Magukra hagyott alkotások: magános falak, melyek között mégis lakik valaki és magányos emberek, akik mégis szeretnek másokat. Objektummá válik számodra valami vagy valaki, pedig többre szántad volna. A sátáni önzés miatt hiszed azt, hogy melletted jobb volna: van, akinek nem kell jobbnak lennie, hogy legyenek rosszak is. Sirasd akármeddig, hogy téged épp az választ el a rossztól, akiből jót akartál csinálni, aki által jóvá akartál válni, de az életet az ilyen értelmetlennek tetsző változások jellemzik leginkább.

Bölcs Salamon sokat taníthat nekünk, ha van fülünk, amivel meghalljuk ezt a gondolatot: „nem a gyorsaké a futóverseny, nem az erőseké a harc, sem a bölcseké az eledel, sem az értelmeseké a gazdagság, és a jóindulat sem azoké, akiknek ismeretük van; mert bajokkal teljes idő jön, és előre nem látható események történnek mindannyiukkal“. Nagyon nem élvezem, valójában szenvedek, rémületesen nagy bajok hadát húzom a fejemre, és adjon erőt az, hogy ezáltal teljes idő jön? Kölcsey is fontos számomra, ahogyan Goethe is; ők nem átallottak mást is idézni a Prédikátorok könyvéből: vanitas vanitatum et omnia vanitas. A hiábavalóság csak hiábavalóság, minden földi eredmény elmúlik, ha pedig arra gyanakszunk, hogy több a lelkünk, mint hetvenévnyi fizikai hullámvasutazás, akkor valóban nem az számít valójában, hogy bekövetkezik a gyász, hanem az, hogy ezáltal miképp leszünk erősebbek vagy jobbak. De ha nem is számít semmi igazán, akkor kár is siratni azt, aki valójában mitsem ér: aki értékei önmagában elenyésznek.

Az ember párban és csoportban fejlődik, de ő dönti el, milyen közösséget választ. Próbáld meg ne elítélni a téves választásokat, mert emberi létünk természetéből adódik a hibázás: az érdemel sajnálatot, aki nem ismeri föl, hogy mit tett, döntése következményei hidegen hagyják, tudata nem fogja át a szociális szerződéseket, melyeket megszegni volt botorsága. A hiba elkövetésénél jóval nagyobb bűn annak föl nem ismerése, jóvá nem tétele: a megbánás hiánya.

A korszerű ember keserű, aki már remélni se mer, végül pedig már semmitől se fél. Nehéz elfogadni, hogy minden általában jól történik, még akkor is, ha kínokkal telít. Okok vannak. Márai ebben annyira determinista volt, hogy azt is tagadta: léteznének balesetek. Csak emberek vannak, akik döntéseket hoznak.

A közöny a legnagyobb ellenség, és saját magad vele: mikor nem látod értelmét sem a segítő kezeknek, nem akarsz másokat is megfertőzni ezzel az ezerszer legkiábrándítóbb kórral, ezért elmarsz mindent, amit csak lehet. A legújabb kor embere elunja magát, tétlen és tehetetlen, ezért végül belepusztul a közönyébe. Inkább magát és másokat bántaná, mert nagyon kibírhatatlan állapot ez. Ha elzárkózik, nem javul soha, ha nyit, akkor másokat sért meg.

Az üres szív haszontalan. Aki szeretni se bír, holott az a legkönnyebb, legtermészetesebb képessége az embernek, végül is mindent elveszített. Aki a szeretteit föladja, elárulja, elhagyja, a legrettenetesebb emberi bűnök egyikét követi el. Egy szerencsétlen démon csupán.

Miért önzőbb a csöndes öngyilkos, mint a lassú önpusztító? Hajnalban, a fogda priccsén arra gondoltam, tán megvédhetném magam, de semmi kedvem hozzá. Éreztem még a rendőr öklének nyomát, és valójában jól esett, ott volt a helye annak a foltnak. Azt gondoltam, nem tudok másokat büntetni, csak magam, az általam adott kitüntetéseket pedig a porba hajították. A szeretet és a gyűlölet nem távoli ismerősök: heves érzelem mindkettő. Egy érzelem ellentettje nem egy másik, hanem a közöny maga. A semmilét a halott érzelmekkel kezdődik.

Önpusztító az is, aki lassan teszi tönkre magát. De ezért gyilkos az is, aki nem egy testet öl meg, csak a hozzá tartozó lelket és érzelmeket. Egy önmarcangoló moralistát hiába is fenyegetnek társadalmi büntetésekkel, mert súlyosabban ítéli el önmagát, mint sok vérbíró tenné. Mikor évekkel ezelőtt olyan magasan álltam, hogy dönthettem, egyszer én váltam lelki gyilkossá. Most évek múlva már én könyörgök feloldozásért: bocsánatért vagy legalább azért, hogy a nyakamba zúdítsák, amit okoztam. Én hallani akarok róla, mit ártottam: nem kegyelmet, csak igazságot várok.

Azért jó, ami történt, mert nagyon rossz volt és a következményei még rosszabbak lesznek. Mindez a rossz zárójelessé teszi azt a rosszat, amely miatt a világvégetúrán vehettem részt. Szerintem hiteltelen tanító vagyok, mert rosszból rosszba esem, de tanulni még tudok: volt már jobb és lesz rosszabb is. Ez kell, hogy az ép ész némileg megmaradjon.

Nem akarok nosztalgikus moralista lenni, a memóriám pedig mostoha velem, és eltűnik minden szép emlék, ha nincs, aki megőrizze velem. Arra viszont emlékszem, hogy mennyi barátom mesélt nekem az öngyilkossági gondolatáról. Nem vártak tőlem soha sokat, mert nem tudok a szemükbe hazudni: ha jobb is lesz, egyszer visszagondolva a maradás úgyis rossz ötletnek fog tűnni. Egyszerűen csak nem alternatíva az egész, akkor sem, ha éppen jó döntés volna (ennek bonyolult filozófiai kibontására itt nem fordítok időt). Mindezt csak azért, mert minden eddiginél több barátom követett el öngyilkossági kísérletet vagy tervez ilyesmit az elmúlt néhány hétben, mint egész korábbi életem során. Mivel elvesztettem valamiféle fontosat magamból mostanság, ez az elmém jobban izgatja, mint a lelkem.

A legnagyobb önzésem, hogy nem örülök annak, amim van, ezzel pedig sokan vannak így. Nem jobb ez, mint az,  aki hamis értékei fölött ünnepel, jogtalanul boldog, miközben másokat sokszor évekre a pokolba taszít. Aki belerohad a dühébe, a saját élete nyomán felhalmozódott mocsokba, annál már mindegy, hogy bűnösként vagy áldozatként boldogtalan.

Buddha arra tanít, hogy semmit se úgy birtokolj, mintha csak a tiéd lenne. Ha valamitől annyira függni kezdesz, hogy lemondani sem lennél képes róla, akkor azt nem te birtoklod, hanem az birtokol téged. Ez emberekre hatványozottan igaz: ebben a sötét korban a lélek nem nagy érték, máséval pedig bátran játszadoznak. Vigyázz, hogyan szolgáltatod ki magad, mert már a legmegértőbb szem is hazudik.

Vitázni fognak velem, de csak kimondom, mert télre úgyis megkergülnek a férfiak és nők: a XX. században megjelent vadonatúj női pszichéhez nem tudott alkalmazkodni a társadalom. Vagy csak vannak olyan elmaradott férfiak (és a naiv remény tüze még pislákol azért: talán leányok is), akik nem tudják fölvenni a lépést.

Nem szeretném minősíteni, sem értékelni, csak bemutatni az általam vélt változást. Eleve elfogult és rémesen fáradt vagyok ehhez, csak úgy érzem, a férfiak bíráló szavai önmagukban semmit sem jelentenek. Nem fogom azt mondani, hogy jobb a régi világ, mert sem az, sem a mai nem lehet elég jó, ahogyan ebben az életben természetszerűleg semmi sem lehet az. Mindössze rá szeretnék mutatni, szerintem miért döbbennek meg a férfiak. Azért nem a férfihibákról beszélek, mert azokról naphosszat lehetne mesélni: a férfi lelke igazából olyan töredék, mely önmagában gyenge, és egyébként sem ő dönt végül. Ezért kérem a pártatlanság jóhiszemű vélelmét e néhány sorra.

A régi időben a nőnek sokszor elvették a jogát a boldogságtól: dogmatikussá ferdített isteni elvek festették idealisztikus erénnyé az érintetlenséget. Ezért cserébe a férfi még férfi volt: ismerte a szavak (tisztelet, becsület, kötelesség, alázat és ilyen, ma már mosolyt keltő szavak) jelentését is, nem csak mondta őket. A nőt arra nevelték, hogy majd asszony lesz valaki mellett, s nem arra, hogy nő egyedül. Sok sebet okozott egymásnak a tapasztalatlan férfi és nő. Ez mitsem változik.

A ló túloldalára kerültünk, amikor a fékevesztett emancipáltság már nem csupán azt jelenti, hogy a nő lehessen nő és emellett ember is, hanem néhány Lilith-mérgezett férfit akar a nőkből. Minden férfi csodát vár a nőktől, és igen, hihetetlen a terhük: nem csupán kelyhei a létnek, anyánk és életünk ők, de emellett teljes nőnek kell lenniük. Sokan panaszkodtak nekem, hogy béklyó minden elvárás, miközben a férfiak szabad madarak.

Két állítás: két tévedés. A férfi sosem lehet szabad nélkületek, valamint más hibái nem hatalmaznak fel bűnök elkövetésére. Másrészt – és ez a legfontosabb – lehet lázadni a normánkul szabott erények ellen, az ajándékot a dögkútba lehet hajítani. A bűnöket olyan könnyű elfogadni, az erényeket pedig nehéz viselni. Ez az embercél, s lám, a nő mennyivel többet kapott.

Azzal, hogy nemcsak szabad, de egyes körökben divatos is alapvető értékeket tagadni (s itt nem csupán valamiféle transzcendensről eshetik szó, de például mindennapi dolgokról: barátságról, bátorságról, áldozatkészségről is) együtt jár, hogy sikk levetni a keresztjeinket: miért lennék tisztességes, ha lehetek semmi is? Ha nincsenek végső értékek, nincsen miért értékesnek lenni. Ez is élet, bár kétségeim vannak a minősége felől.

Sajnos azt látom, hogy néhány nő férfi akar lenni: felismerte a másik nem hibáit, de valami eszevesztett tévedés miatt nem tesz ellene, hanem utánozni kezdi! Azt hiszi, a szabadság szabadosság, pedig valójában a szabadosság lelki börtön. A nők között is láncszerelmeket, illuzorikus reményre épített társközösségeket látunk, ahol a „megtetszettek” és „kedvelemek” azonnal szerelemnek, a közösen töltött órák pedig közösen leélt hetek délibábjának számítanak.

Távol maradva a minőségi értékeléstől azért megjegyezném: úgy látom, több ma a Messalina köztünk, mint volt egykoron. A csók se ígéret már, a test se társ, csak alkatrész: korunk beleőrült a paradoxonba, melyben egyszerre isteníti a testet, de meg is veti. Hát lehetne így egészséges bárki?

A fiú önző és ostoba: mindenkit akar, de csak egyvalakit fogad el. Akiket használ, azoknak sose adná a szívét, de a lelke túl erőtlen, hogy szóljon: nem helyes tetteit elkerülnie volna jó. Idealizálja a női lelket, miközben a testet tiszteletmentesen kezeli, mintha a nő kettészakítható lenne. Akit végül kiválaszt, attól mindent elvár, hogy végül csalódjék; saját törvényei szerint akarja látni, mint egy míves izzót, amely csak akkor ég, ha ő becsavarja. A fájdalom ajándéka csak újabb fájdalom: pislákoló, mocskos fényű izzókat látok.

Mielőtt pedig az önző férfiúság vádja érintene: hiszem, hogy maroknyian vagyunk még, akik értik, hogy szebben is lehet élni. Ha panaszkodom, én már nem magam sajnálom, hanem azokat, akikből több is lehetett volna. Isteni szerencse, kamaszos hallucináció vagy férfias kötelesség, de nem panaszkodhatom egyébként, mert mindezt megtudtam, és mindig akadt olyan, akinek elmondjam. Hogy megértette-e, abban volt sok különbözőség, de én mindent megtettem. Szerencsésnek érzem magam, bár nem lelem benne örömöm.

(Mindezt Neked, most-Kedvesem. Hogy mások legyünk.)

A gondolkodó ember végül mindig magában keres hibát.

A bölcs ember pedig talál is.

Dühöt őrizni túl önző dolog, én nem ajánlom senkinek. Hol másnak bocsátasz meg, ott magadnak bocsátasz meg. Érzem, milyen jó érzés ez, de mégis néha arra gondolok, talán csak ostobaság így gondolnom: talán nemcsak jogosnak tűnik, de elvárható is másokat hibáztatni.

Minden napomból, minden álmomból, minden egykori reményemből részeket szakít ki az elmúlás. Ha van nagyobb hiány a halálnál, lehet, hogy már ismerem: az életben lévő halott, az eszmény koszos porhüvelye, a lelkében megrokkant lény maradványa. A gyász azért kínoz, mert tehetetlen vagy benne.

Élőket, eszméket, álmokat gyászolni nagyon kemény munka. A tehetetlenség a tevő ember halála. Csak segíteni akarok, és olyan nagy a hiány, ha más lelkiismeretének titkos önzése ebben megakadályoz.

Ha boldog embereket látok, már arra gondolok, vajon azért gondtalanok-e, mert föl se mérhetik, ha pusztulás és valódi megsemmisülés övezi lábuk nyomát. Aki a hited veszi el, magadat veszejti el.

Az igazságod lehet igazság, de nem biztos, hogy valóság.

Erre az tanított meg, hogy milyen nevetséges mesék, képzelgések és fikciók képesek gyökeret ereszteni anélkül, hogy párbeszédet kezdenénk azzal, akiről szólunk. Könnyen hibázik az ember, de az elkövetett bűnök között akkor is első rendű az intellektuális becsület: hogy csak arról szólunk, amiről már kérdeztünk eleget.

Szeretni sokkal nehezebb, mint gyűlölni, mert a szeretetben van alázat: ott lehet, hogy nem magunkat soroljuk előre, ez pedig mindig nehéz. Vannak magunk előtt is rejtett titkaink, melyeket kevesen tudnak fölfedni. Erre csak a szereteten alapuló csapatmunka képes valakivel, aki testében ég a tűz, de a szemében égő lángok nem vakítanak el. Nevezik ezt a földön sokfélén, a lényege a kiteljesedés.

Hiba, amikor túl komolyan vesszük magunkat vagy a minket érintő történéseket. Nem tudom, blaszfémia-e kijelenteni, de olyan önzővé pofozott a sors, hogy megkérdeztem magamtól, vajon tartózhat-e nekem az Úr? Úgy értem, pihennék már, mert véresek a szárnyaim, ilyenkor pedig mindig megjelenik valami ok, amely miatt még erősebben kell verni velük. Talán ez a jóvátétel?

Franz Werfel azt mondta, hogy az, ami vagy, már büntetés és jutalom is azért, ami vagy. Nem vitatkoznék, de kiegészíteném őt. Néha úgy látom, az ember nem látja, hogy ki is ő valójában. Másnak hiszi magát, sőt védelmi mechanizmusként alternatív valóságot is képes fölépíteni: nem hazudja a valótlanságot, hanem hittel hiszi. Fogalma sincs arról, amit a tudata be nem láthat.

A végső önzésben a férfi az úr, mert nemcsak istenéről hiszi el, hogy rossz adós, de másnak nem csupán a jelenét, de múltját is akarja. Minden gondolatod, hited, vágyad és tetted az én alkatrészeimből kell, hogy álljon; nem akármit, de mindent akarok! Mindent akarok semmiért egészen.

Amikor évekkel ezelőtt látszólag tagadtam az igazság létét, csak azt írtam le, hogy nem egy igazság van, hanem igazságok vannak. Ezzel azóta még többször találkozom: egy együgyű ember is különlegesnek hiheti magát, számára pedig az lesz az igazság. Mikor ismerőseink egy más emberi szubjektumról beszélnek, az nekünk csak objektum marad: elmondják, amit ők hisznek róla vagy el akarnak mondani. Számunkra az igazság más igazság lesz, mint az érintetté vagy azoké, akik az érintettől ismerik meg barátunk személyiségének és tetteinek durva tusrajzát.

Nem kell kijelentenünk, hogy fenntartásokkal kezeljük, mikor valaki egy őt is érintő eseményről beszámol, mást valamiképp lefestve, mert nem igaz. Bennünk akkor is ez az egy igazság, ez a sokszor védekezési mechanizmusból születő alternatív valóság fog élni. Van, hogy úgy hazudunk a másikról, hogy még mi is azt hisszük: igazat mondunk. A mi igazságunk – önzésből, félelemből vagy tudatlanságból – azt mondatja velünk, nekünk az igaz. Ha pedig mi hallunk valakiről torz történeteket, nem kell, hogy jól döntsünk a hiteléről: nem vagyunk bírák, így mindegy, mit gondolunk olyanokról, akiket nem ismerünk. Igazából pedig úgysem számít semmi sem. Az sem, te mit gondolsz másokról, mert az csak remény és hit, amely a te igazságod, de talán nem másé. És az sem számít, hogy más mit gondol.

A méreggé enyhült vágy bódítja el az elméjét a figyelmetlen esendőnek.

Igazán az önző és elesett, aki a dühének él. Elkényelmesedett a tudata a tudatban, hogy neki rosszat sodort a sorskerék. Aki a múltért dühös, időt pazarol arra, ami nincs.

Szabó Lőrinc szerelmes verseit felszínesen olvasók félreértik a szenvedőt. Bennem is van belőle, mint minden férfiban: mi hozzuk létre a nőt, de szeretnénk teljesen magunkénak tudni. Általa-benne megsokorozni magukat. Megalkotni és átadni magunk neki: ezt akarja a férfilélek? Őszinte szerelem ez is, valódi érzelmek? Vagy csak beteg volt Szabó és Ady? Tagadjuk le a kimondott mélyvalóságot, hogy a férfi teljesen és mindent akar?

A valódi érzelmek arca nem mindig vonzó, olykor nem olyan finom, mint a regények lapjainak álommeséje. De mindig nagyon igazi. A legfontosabb, hogy legyenek igazi, építő érzelmeink!

Mennyire önző örömmel sütkérezni más szeretetében? Ha olyanok vagyunk, aki adni akar, néha elfelejtjük, hogy vehetünk is, ha kínálnak valamit. Gond, hogy az emberek puszta érzéseket érzelmeknek neveznek. Ez a talmi lelkesedés több kárt okoz, mint a túlzott óvatosság. Hamis várakat építünk gyönge hitekre. Hihetetlen, hogy ez sokaknak megfelel, és nem is látják még utólag sem, ha tévednek (de azt elhiszik, hogy tévedtek, ha igazuk volt).